Død Snø és Død Snø 2, avagy mitől működik a trash?
Kedvet kaptam egy kis szeméthez, és eszembe jutott, hogy a norvég náci zombis filmeknek csak az első részét láttam annak idején. Azt viszont elég régen, ezért úgy gondoltam, akkor már újrázom, és utána lenyomom a folytatást. Végül kiderült, hogy a modern trash műfajának két eltérő válfaját képviselik, legalábbis az én meglátásom szerint, ezért egyszerűen muszáj volt billentyűzetet ragadnom.
Az első, 2008-as film végtelenül egyszerű történettel rendelkezik: egy csapat fiatal felugrik a hegyekbe partizni, aztán jönnek a náci zombik. Van néhány poén, de inkább horror próbál lenni. A második rész ennek ellenkezője: egyrészt érezhetően több pénzt kaptak a készítők, így elég látványos vérengzéseket mutatnak, másrészt sokkal viccesebbre veszik a figurát, kreténebb karaktereket és még őrültebb cselekményt vonultat fel.
Gyakorlatilag ezzel fel is vázoltam a modern trash két, elég jól elkülöníthető válfaját: az egyik alapvetően komolyan veszi magát, a másik már-már abszurd, kitekert, túltolt vicceskedéssel próbál hódítani. Ízlések és pofonok, alapvetően mindkettőből van jó és rossz, de mint műfaj, nekem az előbbi jobban tetszik. Jó kérdés miért, talán ezek jobban emlékeztetnek azokra a filmekre, amiket gyerekként néztem a tévében, amikor túl viccesen, kikacsintósan tálalják ezeket a kuka filmeket, egyszerűen pont azt veszti el, ami trash-sé teszi. Ha szándékosan rosszul akarsz csinálni valamit, és úgy sikerül, akkor az JÓ. Egy vérbeli trash megpróbál lehetőségeihez mérten két lábbal a földön maradni, komolyan venni magát, úgy tenni mintha lenne értelme az egésznek, de mivel egyikről sincs szó, megteremti az igazi szemét hangulatot.
Régebben írtam már itt a Godzilla: King of Monstersről, és az is mesteri példája annak, hogy fapofával küldjék vászonra a töménytelen faszságot, kikacsintás, utalgatás, túltolt vicceskedés nélkül. Avagy az igazi trash attól működik, hogy nem működik, míg a számomra nem túl kedves, már-már vígjátékias trash attól nem működik, hogy működik.
Remélem érthetően írtam le a dolgot, igazából én is most gondoltam végig, hogyan lehetne megfogalmazni (ezért ismétli magát gyakorlatilag az utolsó két bekezdés).
Az első, 2008-as film végtelenül egyszerű történettel rendelkezik: egy csapat fiatal felugrik a hegyekbe partizni, aztán jönnek a náci zombik. Van néhány poén, de inkább horror próbál lenni. A második rész ennek ellenkezője: egyrészt érezhetően több pénzt kaptak a készítők, így elég látványos vérengzéseket mutatnak, másrészt sokkal viccesebbre veszik a figurát, kreténebb karaktereket és még őrültebb cselekményt vonultat fel.
Gyakorlatilag ezzel fel is vázoltam a modern trash két, elég jól elkülöníthető válfaját: az egyik alapvetően komolyan veszi magát, a másik már-már abszurd, kitekert, túltolt vicceskedéssel próbál hódítani. Ízlések és pofonok, alapvetően mindkettőből van jó és rossz, de mint műfaj, nekem az előbbi jobban tetszik. Jó kérdés miért, talán ezek jobban emlékeztetnek azokra a filmekre, amiket gyerekként néztem a tévében, amikor túl viccesen, kikacsintósan tálalják ezeket a kuka filmeket, egyszerűen pont azt veszti el, ami trash-sé teszi. Ha szándékosan rosszul akarsz csinálni valamit, és úgy sikerül, akkor az JÓ. Egy vérbeli trash megpróbál lehetőségeihez mérten két lábbal a földön maradni, komolyan venni magát, úgy tenni mintha lenne értelme az egésznek, de mivel egyikről sincs szó, megteremti az igazi szemét hangulatot.
Régebben írtam már itt a Godzilla: King of Monstersről, és az is mesteri példája annak, hogy fapofával küldjék vászonra a töménytelen faszságot, kikacsintás, utalgatás, túltolt vicceskedés nélkül. Avagy az igazi trash attól működik, hogy nem működik, míg a számomra nem túl kedves, már-már vígjátékias trash attól nem működik, hogy működik.
Remélem érthetően írtam le a dolgot, igazából én is most gondoltam végig, hogyan lehetne megfogalmazni (ezért ismétli magát gyakorlatilag az utolsó két bekezdés).
Megjegyzések
Megjegyzés küldése